A héten végre sikerült bepótolnom több film megtekintését és zene meghallgatását. Filmek közül a Made in Hungária, a Kaméleon és egy kakukktojás, a Cachorro került megtekintésre, a zenék közül pedig a The Prodigy, illetve a U2 új albumát füleltem. Olyan vegyes érzéseim vannak...mert igazából mindegyik nézhető és hallgatható, de egyik sem okozott maradandó katartikus élményt.
A Made in Hungária esetében egyértelmű, hogy egy jól összevágott trailerhez képest a film már nem ad akkora élményt. Nem rossz, csak az előzetes alapján azt hittem, hogy végre egy ilyen típusú filmben is sikerül nagyobbat dobni a magyaroknak. A koreográfiák már-már zseniálisan vannak megoldva, de ez nem segít azon, hogy a forgatókönyv bukdácsol végig. Vagyis nem sikerült feledtetni a dalbetétekkel és tánccal, hogy néha úgy rángatják egyik helyszínről a másikra a szereplőket mintha ők maguk sem tudják, hogy hol vannak. Vagy lehet, hogy csak én nem tudtam felfogni, hogy néha hogyan és minek kerülnek oda a szereplők ahova, és minek kezdenek el énekelni, illetve táncolni. És amit mégjobban sajnálok, hogy Fenyő Ivánra álandóan ezt a kőmacsó szerepet osztják rá (vagy ő vállalja el), mert ebben a színészben sokkal több lehetőség lenne ennél...
Ezzel szemben a Kaméleon viszont meglepően jól sikerült. Nem zseniális, néha kicsit vontatott is, de Goda Kriszinában úgy tűnik (remélhetőleg) nem fogok csalódni. A történet szépen van felépítve (nem bukdácsol, mint a másikban), érdekes, a színészek jók. Kulka János meleg szerepe profi, hitelesen alakít, vajon miért...Viszont, az amúgy zseniális Hámori Gabi is álandóan beválasztja magának a neki kihívást már egyáltalán nem jelentő kicsit tébláboló, elveszett, néhol enyhén naívan buta nő szerepét. Most is így van; biztonsági játékos, de ettől függetlenül imádni való. Ami a leginkább idegesített, az Nagy Ervin hajszerkezete, aminek utálatát fokozta bennem, hogy ráadásul idegesítően egysíkúan játszotta a szerepét. Lehet, hogy ez volt a cél. Valakinek biztos bejön ez a férfitípus, de nekem a hideg futkosott (és nem azért mert annyira jól néz ki a filmben) akárhányszor láttam meg a képernyőn. Mindenesetre a két film közül egyértelműen a Kaméleon fog megmaradni az emlékeimben, mint jó, akár többször nézhető film.
A Cachorro pedig...sikerült végre egészben megnézni, de azt hiszem nem kell külön elemezgetnem, csak annyit róla , hogy most már értem, hogy miért lett kult macifilm...a főszereplő José Luis Garcia- Pérez- be pedig az első pillanatban beleszerettem :)...
Ami pedig a zenéket illeti, annyira, de annyira szívemből szól a Quart két cikke a The Prodigy, illetve a U2 új albumáról, hogy külön szót nem igényel. A The Prodigy nagy-nagy csalódás, egyedül a Take Me To The Hospital tetszik róla, a U2 esetében viszont (bár nem vagyok fanatikus rajongójuk) elmondható az, ami filmben a Kaméleonról: sokkal jobban sikerült és egyértelműen emlékezni fogok 2009- ből olyan számokra tőlűk, mint például a No Line On The Horizon, a Magnificent, a Moment Of Surrender vagy a Fez... Egyértelműen a U2 a nyerő a kettő közül, még akkor is, ha stílusra egyáltalán nem összehasonlítható.
The Prodigy - Invaders Must Die U2 - No Line On The Horizon
Újabb adag melegmaci művész kerül terítékre, ezúttal ismét az elektronikus zene képviselői közül, azon belül pedig a DJ szakmából. Természetesen Amerika nevelte ki őket, de az ottani lassan 30 évre visszatekintő macikultúra biztos bázisából fakadóan, a mai időkben már nem olyan nehéz ezen a vonalon is érvényesülni vállaltan melegként.
DJ Ted Eiel Chicago-i úriember a saját maga által kreált "Chunkhouse" zászlóvivője. Az ugyanerre a névre keresztelt podcast-je az iTunes- on 8000 előfizetőt számlál, havi 20.000, éves szinten pedig átlagosan 280.000 letöltéssel. Le a kalappal előtte... DJ Blain Soileau Dallas-ból DJ Sean Greene San Francisco-ból DJ John Millier Atlanta-ból Mindannyian rendszeres résztvevői a macirendezvényeknek, illetve a maciklubbok eseményeinek. Bármelyikük keverné a lemezeket egy hazai bulin (egyelőre leginkább Amerikát járják körbe rendszeresen), szerintem nem csalódnánk, amennyiben valaki vevő az elektronikus zenére.
Mellesleg mindegyikük a "nyami" kategóriába tartozik, de leginkább John Millier...
Ismét barátoktól kapott levél egy oldalról, ami a MARA (Magyar Antirasszista Alapítvány) névre hallgat, ismét az esélyegyenlőség témaköre, de csak azért a poszt, mert fontosnak tartom támogatni, hogy békében éljünk egymás mellett...
"...A "Látlelet 2008. - kutatás az előítéletesség és az intolerancia hazai helyzetéről" a Political Capital Institute által a Magyar Antirasszista Alapítvány felkérésére készített áttekintő tanulmány a hazai előítéletesség és intolerancia helyzetéről, valamint a szélsőjobboldal társadalmi hatásáról..."
Az idézet további része, plusz egy 87 oldalas tanulmány letölthető pdf formátumban az alábbi linken érhető el:
Böjt időszak van/lesz (nem tudom, mert nem kenyerem követni a bigott dogmákat). Csak azt veszem észre, hogy a barátaim közül egyre többen fordulnak (most vagy úgy általában) a lemondás, önmegtartóztatás eme formájához. És elgondolkodtam. Egyrészt a magam szempontjából, másrészt megfigyelve azt, hogy vajon miért van szüksége egyre több embernek a „valamiről való lemondás” spirituálisan fejlesztő állapotához.
Természetesen a böjt bármilyen formája segíti a szervezet öntisztító mechanizmusát, hiszen mondjuk egy lé böjtnél -mikor semmilyen szilárd táplálékot nem vesz magához az ember- önkéntelenül is kiürülnek a káros anyagok a szervezetből (nem mindig szép formában). Szimplán a megtisztulási vágyról van szó, amit a szervezetünk igényként éreztet velünk, vagy az egész mögött az van, hogy azt hisszük, hogy túlzásba viszünk dolgokat és rákényszerítjük magunkat a lemondás egy ilyen fajtájára? Esetleg valami pluszt akarunk megismeri magunkból ezen keresztül?
Persze nem minden ember kerül kapcsolatba ezzel a formájával, de aki mégis, annak ezáltal gyorsított eljárású, különleges spirituális tanfolyamban van része? Ahol zanzásított változatban, gyorstalpalón megtanul lemondani, értékelni akár egy csoffadt almát (köszönet a szóösszetétel tulajdonosának)? Az ilyen úgymond gyorstalpalónak nevezhető intenzív önoktatásnak a lényege tehát a mai világban, hogy „hirtelen” megtaníttassuk magunkkal a lemondást és általa megkapjuk ennek leglényegesebb velejáróját az elengedni tudást? Hogy mivel minden múlandó az életben oda tudjuk fordulni magunkhoz és felismerjük, hogy egyetlen tulajdonunk van, az pedig saját magunk? Hogy a sok magunkra aggatott dolog elhagyása közben rá tudjunk csodálkozni egy „szimpla” napfelkeltére is akár? Vagy tudjunk úgy igazán vágyni arra a csoffadt almára, mert annak kétes íze is csodálatosabb lenne, mint most, amikor csak vizet ihatok?
Időről időre mindenki kapcsolatba kerül a lemondás fogalmával kivétel nélkül, még akkor is, ha tudatosan nem veszi észre. Hiszen elmúlnak dolgok az életünkből, múlik itt minden. Napok, hetek, hónapok, évek, évszakok; szerelmek, barátságok, olykor családi kötelékek; lányból nő lesz, fiúból férfi, elmúlik a szépségünk is és még megannyi dolog az életünkből. De mindegyik megtanít valami fontos dologra önmagunkkal kapcsolatban. Mert minden lemondást a kiteljesedés egy másik formája követ, ahol új tapasztalatokat szerezhetünk, majd újra lemondunk, majd újra kiteljesedünk, amíg el nem múlunk ebből az életből, hogy átlényegüljünk mássá, hogy aztán...
Tehát mindnyájan böjtölünk egész életünkben, csak nem ennek nevezzük. Akik a lemondásnak konkrétan a böjt formáját is kipróbálták mind azt mondták, hogy csodálatos testi és lelki élmény. És én hiszek nekik!
Barátnőm megkérdezte múlt héten, hogy mivel most ő is böjtölni készül, vele tartanék-e valamilyen formában. És akkor leesett a papírtantusz, majd azt válaszoltam neki: „én most már nem akarok lemondani semmiről, hiszen az elmúlt 4 évem erről szólt”. Minden elmúlt, amire a jelenlegi énemnek nem volt szüksége: az akkori kialakított, beton biztosnak tűnő élet, szerelem, munkahely, autó, pénz, csillogás, ruhák, szórakozni járás és a többi...viszont ezáltal megtanultam sok dolgot, például rácsodálkozni egy napfelkeltére vagy vágyakozni egy csoffadt almára...
És akkor, abban a levelezésben megérkezett a felmentő válasz is: „akkor neked most már a böjtről kell lemondani”. És a körforgás így lesz teljes, hiszen mindig mindenki lemond valamiről a teljesség reményében...
Ahhoz, hogy érthető legyen az értetlenkedésem, azt elöljáróban el kell mondanom, hogy a társkeresőkön nem árulok zsákbamacskát és nincsenek extra igényeim. Tartós kapcsolat, melyet egy 30 év feletti, mackós, szőrös, szakállas férfi képében tudok elképzelni.
Egyszerű…
A mai kedves (egyébként tényleg az) levelet egy 18 éves fiútól kaptam, aki nem elég, hogy minimum 12 évvel fiatalabb, mint amit keresek, még vékony, szőrtelen és szakálltalan is. És anélkül, hogy megsértenék bármilyen levéltitkot vagy kiadnám az illetőt, azért egy mondatot muszáj valamilyen (nem pontos) formában kiragadnom az amúgy kétmondatos levélből:
„tudom, nem vagyok sem macis, sem szőrös, sem 30 éves, de azért ezésez az emesen címem.”
(???)
Vagyis úgy tűnik, hogy mégsem annyira egyszerű…Valaki szemében ezek olyan gondolatok, amit jóhiszeműen csak úgy úri passzióból megosztok a többi társkeresővel. Hosszú évek tapasztalata, hogy ez vagy bármilyen más igény felsorolása általában nem szokta érdekelni az embereket. Mármint úgy értem, hogy a szépen megfogalmazott, hosszú évek alatt kialakult vágyak képviselése teljes mértékben hidegen hagy nem egy embert. Úgy kezelik őket, mint valami mellékes dolgot, felejthető, lényegtelen szavak összességét, melyeket az ember csak azért ír oda, mert a kötelező karakterszámot ki kell tölteni és mennyivel egyszerűbb ilyen semmitmondó szavakat írogatni oda, mintha mondjuk pontokkal vagy vesszőkkel tenné ugyanezt, esetleg kitöltetlenül hagyná a „magamról” mezőt.
Vajon miért van ez? Egészséges önbizalomról van szó vagy az emberek tényleg ennyire nem törődnek a többi emberrel?
És szó se róla, jól esnek az ilyen megkeresések is, de akkor esnének igazán jól, ha nem ezek lennének túlnyomó többségben. Merthogy a Gaybears-en, ami ugye nevéből fakadóan az egyetlen, kifejezetten macis típusú férfiak társkeresője (lenne elvileg...volt is egy időben), beözönlöttek a macikedvelő NEM macik. Sőt, a „férfiak-férfiaknak” szlogen sem feltétlenül állja meg már a helyét, mert a mostanában regisztrált nem macik kinézetre is inkább csak feminin fiúk…Nagy ritkaság, ha macival találkozik az ember mackója.
Délelőtti apró2... Vicceskedjünk gyönyörű szőrös háton :). A HairyMail honlap tulajdonosai különleges formáját kínálják az instant üzenetküldési lehetőségnek. Szőrös hátú férfi bundájába írhatunk a szőroldó hatású nátrium- hidroxiddal egyéni üzeneteket barátainknak.A dolgunk egyszerű. Két opció közül választhatunk: az egyik, hogy csak simán begépeljük az üzenetet, aztán a "kéz" elintéz helyettünk mindent, a másik, hogy saját kreativitásunkkal átitatva mi magunk írogatunk, rajzolgatunk ezt-azt ebbe a lenyűgözően szép hátszerkezetbe.Aztán már csak a nevünket, mailcímünket és barátaink címeit kell begépelni, majd mehet is a szőrlevél a kiválasztottaknak. Szerintem vicces vagy csak az én humorom ennyire speciálisan béna :)))...És egy kis kiegészítő, önsegítő gondolatmenet:
Manapság a szőrtelenítés korszakát éljük sajnos és rengeteg férfi elhiszi, hogy attól jobban fog tetszeni a nőknek vagy férfiaknak, ha csupasz gyermektestet kreál magának. És valóban azok az embertársaink, akik undorodnak a szőrtől meglehetősen gusztustalan arcot vágva, még gusztustalanabb jelzőkkel illetve fordítják el fejüket szőrmók embertársaiktól, és a kicsit kevesebb önbizalommal bíró bundások egy ilyen kijelentés után nagyon hosszú időre válhatnak szégyenlőssé. Önmagamból indulok ki persze, nem akarok általánosítani, hiszen én szégyeltem magam rengeteg ideig a jóisten által rámadott bundatenger miatt egy kedves "fúj, mint egy majom, mássz vissza a fára" kijelentés után a húszas éveim előtt. Aztán kábé 10 évig, ha tehettem, elkerültem még 40 fokban is a strandolást...na mindegy, közben rájöttem, hogy a szőr szép, manapság pedig már kuriózumnak számít a sok öncsupaszított férfi között, úgyhogy kezdek megbékélni :D. Természetesen higiéniai okokból nyáron nem rossz bizonyos helyek szőrtelenítése, esetleg a bundázmány trimmelése, de ez már a "hogyan ápoljuk szőrünket" kategóriához tartozik.
Délelőtti apró... a minap találtam két fantasztikus korabeli képet a szakálltípusokról. Manapság már sok fajtája nem állná meg a helyét, illetve több jelenkori típus is hiányzik, de mivel szakállfetisiszta vagyok, ezért nem volt kérdés, hogy közzéteszem. Talán ezzel is elősegítve tébláboló, szakállt növeszteni akaró, ámbátor ötlet hiányában ezt elhalasztó férfitársaim (szexuális beállítottságtól függetlenül) lehetőségeit. Elnevezésben a legviccesebb a Petit Goatee, kinézetre pedig a Short Boxed Beard a legszebb, ami a mai napig használatban van (sajnos leginkább külföldön)...
Külön posztot érdemel a MMaM rovat legújabb gyöngyszeme, aki a Northgate névre hallgat. Ez egy különleges formáció, melynek egyetlen állandó tagja a képen is látható "3vor" (ha jól sejtem Trevor-nak hívják és talán már nem kell külön kiemeli, hogy melegmaci, de azért megteszem). Tulajdonképpen ez egy csapat, egy project, melynek tagjai az éppen aktuális hangzásvilág szerint cserélődnek. 1992 óta létezik a formáció, azt első lp-t1995-ben jelentették meg Liturgie pour la fin de la Patrie címmel 108 példányban, mely a gyűjtők körében hatalmas érdeklődést váltott ki. Állítólag ezt a saját pénzből kiadott lemezt a gyártósoron elrontották, gondok voltak a lejátszáskor, ezért újra el kellett készíttetni és kicseréltetni (begyűjteni a gyűjtőktől), ráadásul mindezt ingyen, hiszen ki vásárolta volna meg újra egy teljesen ismeretlen csapattól ugyanazt a lemezt. Minden kezdet nehéz, de az elmúlt 17 év bebizonyította, hogy érdemes volt kitartaniuk az álmaik mellett, hiszen most is itt vannak.Azóta számos ep, lp látott napvilágot, mégis kevéssé ismertek. Renszeres résztvevői a külföldi GLBT, illetve a kisebb, zenei stílusukat képviselő fesztiváloknak. Saját elmondásuk szerint ambient, psychedelic, experimental stílusban játszanak, melyek nagyon közel állnak a szívemhez. Átmenet az elektronikus és az indusztriális zajok között néhol egy kis torzított gitárral, szintikkel, dobgéppel megfűszerezve.Myspace-es oldalukon meghallgatható pár dal, amik közül a Laughing Mosaics tetszik a leginkább. Jelen pillanatban a Bendicion nevű új album keretein belül plusz három mackóval bővült a zenészek száma.Northgate - Laughing Mosaics
És egy másik, ugyancsak Gus segítségével. Hosszas hallgatás után sikerült megszerettetnie magát a Happy Up Here- nek, bár igaz, egyelőre nyomába sem ér az előző album hangulatának.
Még tavaly kaptam az egyik mail címemre egy meghívót a háromcsíkos sportmárkától, hogy ha szeretnék bekerülni a legújabb Zagar videoklipbe, akkor csak annyi a dolgom, hogy egy bizonyos helyen meg kell jelenni, ahol majd jól lefotóznak és ezt aplikálják majd bele...teljesen belelkesedtem, mert nagyon szeretem őket, így gyorsan izzítottam a barátaimat, hogy mindenképpen menjünk el, semmit nem kell tenni vagy venni, csak odamenni...lószart...mikor újra elolvastam a levelet derült ki, hogy ez nem ilyen egyszerű. A lényegére nem emlékszem már a levélnek, de végül kihagytuk ezt a lehetőséget. Aztán csak vártam a klipet, majd elfeledkeztem róla. Aztán tegnap hívta fel az egyik barátom a figyelmem, hogy már egy hónapja kitették a jutyúbra. Megnéztem. Szörnyülködtem. Mert kicsit gagyi...azt hittem, hogy jobban megoldják majd a képi világot. Ez így bénuska, de lehet, hogy csak azért, mert közelébe sem ér a dalnak! Egy ilyen profi számhoz valahogy mást képzeltem volna...viszont az kiderül belőle, hogy Zságer Balázs jobb, hogy zenésznek és nem színésznek ment. Meg az is, hogy akiket (rajongókat) elhívott, hogy szerepeljenek a klipben (mert szereti a rajongóit), azok elöl menekül kétségbeesetten a videó elején...el a földről. De mielőtt űrhajóba szállna egy halat láthatunk beszélni...(?!???!??) Lehet, hogy csak magasan kell absztrahálni és csak én vagyok csekély értelmű medvebocs...
Hamarosan bemutatásra kerül a mozikban (végre) a Watchmen képregény- adaptációja és ennek apropóján vagy inkább a hájphoz hozzátartozva az amerikai Entertainment Weekly című újság hat különböző, a film karaktereit ábrázoló borítóval jelentette meg legújabb számát. Közülük egyet választottam most, mert a kis kedvencemet ábrázolja. Na, vajon ki van a képen?
Watchmen trailer
A megoldás pedig Jeffrey Dean Morgan, aki úgy lopta be magát nálam a Top5 leggyönyörűbb férfiszínész közé, hogy alkatra még csak nem is mackó. De azok a huncut, árulkodó, mosolygó szemek, meg úgy az egész...nyönnyörű!
Eiko Ishizawa japán tervezőnő művét láthatjuk a képeken, mely igen érdekes formával egészíti ki az egyszerű hálózsákok egysíkú felhozatalát. Sajnos nem eladó ez a költemény, de szerintem nem fog sok idő eltelni és tömegcikké is válhat, amennyiben nagy lesz rá az érdeklődés. Mindenesetre ahogy beleképzelem magam ebbe a macibőrbe, azonnal elmúlik a fázhatnékom ebben a megkésett, havazós, fagyos téli időjárásban. Mondjuk egy halvány pillanatra elgondolkodnék, hogy nem perverz-e egy ilyen hálózsákban aludni, hiszen van áthallás közte és a vadászházakban található nagy, valódi, kandallók előtt lefektetett (meggyilkolt) mackók bőrei között. Gyanítom, hogy valami hasonló érzetet szeretett volna elérni Eiko, de azért biztos feledtetné ezt az egészet az a kellemes érzés, ha Mr.Fullszakáll macival összebújva brummognánk a macizsák összecipzárazott rejtekében :)...
Volt egyszer egy film 2001-ben, ami olyan katartikus hatással volt rám, amit mind a mai napig csak nyögni tudok. Azóta számtalanszor láttam már, rengeteg teóriát felállítva, hogy vajon miről is szól valójában, de még most sem értem igazán. Mindig megdöbbent a zsenialitás, ami árad a filmből, a rendezés, a forgatókönyv, a színészek játéka, az összeválogatott zenék, a hanghatások, a képi világ, szóval minden...Moziban nem volt sikeres, viszont dvd-n kultikus státuszba emelkedett. Emlékszem, mikor először láttam a trailer-ét egy sima misztikus, kicsit zavaros filmnek gondoltam, különösebb érzelmet nem váltott ki belőlem. El is felejtettem, majd a barátaim elcsaltak egy kisebb moziba (mert csak ilyenben játszották), "emlékszel? az a nyulas film" felkiáltással. A moziból úgy jöttünk ki, hogy nem igazán tudtuk hol vagyunk, a "mivan???" kérdés volt az első, amit fel tudtunk böfögni magunkból. Barátnőmnek nem is tetszett, aztán beültünk a Mai Manó kávézóba, és ha jól emlékszem órákat beszéltünk a filmről, majd a végén barátnőm nemes egyszerűséggel váltott a véleményén, ahogy lestek neki a papírtantuszok a történettel kapcsolatban és kijelentette: "ez egy kurvajó film volt"... Ez a film a Donnie Darko...
És ami ennek a posztnak a megszületését segítette az a döbbenetes hír, hogy elkészült a második rész S.Darko címmel. Igazából nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de valahol mégis örülök. Ahogy utánaolvastam, a kommentek egyöntetűen a "minek csinálták meg", illetve az "újabb bőrt húznak le egy kultfilmről" vonalon mozognak. Tényleg nem tudom, hogy mit gondoljak, mert anno az első film előtt sem voltam lelkes, mégis meghatározó élménnyé vált és naiv énem azt mondja, hogy "mi van, ha ezzel is sikerül valami hasonlót elérni az alkotóknak"? A film mögött nincs ott az első rendezője Richard Kelly; sőt, senki a Donnie Darko-ban akkor még kislányt játszó Daveigh Chase- en kívül. Ugyanis köré íródott az új történet. Ezért a cím: Samantha Darko
Április 28-án jelenik meg dvd-n, gondolom Amerikában (itthon ki tudja), mert nem moziba készült, ha jól informálódtam. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá, és mint mindennel, ezzel kapcsolatban is megpróbálom a "nincs elvárásom" hozzáállást felvenni. A trailer számomra ígéretes, akár még egy jó történet is lehet belőle. Hogy kult lesz-e, azt nehéz megmondani; az idő majd eldönti, hogy megérdemli-e ezt a státuszt vagy eltűnik igen hamar a süllyesztőben, mint az egyik legrosszabb folytatás...
Most már eltelt egy kis idő azóta, mióta belefogtam a blogolásba és magam is megdöbbenek, hogy milyen dimenziókat láttat meg a (leginkább) önmagammal folytatott kommunikáció. Elképesztő, hogy mikre jöttem rá saját magammal kapcsolatban, érdekes befelé figyelni és látni, ahogy kiteljesedik ennek az eszköznek a személyiségformáló hatása. Indult valahol, személyes oldalról, aztán szépen lassan kiforrta magát azzá, ami. És nyilván ez a folyamat nem áll meg, de a fő csapásvonalak már megvannak. Mint ahogy az is, hogy ami idáig kérdésként merült fel bennem (mit is akarok az életben, kit is keresek társamnak) hogyan kap napról napra újabb árnyalatot. Ha valaki olyan zakkant, mint én (bár egyik barátnőm lényegre törő kérdése szerint: „ki nem az?”), akkor akár ijesztőnek is tűnhet ennyire határozottan feltérképeznie saját magát, mert ezzel nagyon sok egyéb dologtól „határolódik el” az életben. Azért az idézőjel, mert azt jelen pillanatban bizonyíték hiányában még nem tudom, hogy az, ha az ember felfedezi, hogy mit (csinálna szívesen, mivel foglalkozna) és kit akar valójában az életben (társának egy életre), az azért van-e, mert abba az irányba találja a boldogságát vagy, ha muszáj hallgatni a külvilág véleményére, akkor ez a „tudás” várakozásra és magányra ítéli az embert?
Mikor elkezdtem írni még nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy kit is képzelek el páromnak csak a nagy vonalakban felrajzolt körvonalakat láttam, de ahogy egyre többet foglalkozom a medvék kultúrájával, ahogy egyre mélyebbre ásom magam benne, egyre többször és határozottabban villan fel a megértés lámpája.
Barátaim azt mondják, hogy álomképet kergetek, amikor kimondom, hogy tényleg egy igazi mackót keresek, vagyis elhiszem, hogy a nagy Ő egy igazi mackó képében fog eljönni. Azt mondják még, hogy az a típus, ami engem lázba hoz, csak külföldön létezik, amit megint csak nem tudok alátámasztani, hiszen annyi (számomra) gyönyörű mackó rohangál az utcán, hogy az elképesztő.
Aztán azt is megkaptam már sokszor, hogy túl fontosak nekem a külsőségek, ami szerintük nem is fontos. Majd rámutatnak valakire a villamoson, mondjuk egy (nekem) csúnya macira és azt mondják, hogy „nézd, lehet, hogy nem a legszebb, de lehet, hogy arany szíve van”...és én erre csak azt tudom válaszolni, hogy lehet, hogy az van neki, de ez szart sem ér számomra, ha nem kívánom meg, mert taszít. Mert megéltem párszor már egy fotó alapján is azt a bizsergető érzést, hogy az életemet is odaadnám valakinek és ebből lettek a nagy szerelmek közvetlenül utána.
Most nem fog eszembe jutni, hogy melyik híres ember mondta azt egyszer, hogy a külső az első meghatározó impulzus, amibe szerelmes lesz az ember az első pillanatban már akkor, amikor fogalma sincs, hogy kivel áll szemben, és ha ez nem történik meg az első pillanatban, akkor ezt nem nevezhetjük szerelemnek, maximum vágynak...akár csak szexuális vágynak. Vannak emberek, akiknek nincsenek ilyen ideáljaik és az életük így tökéletes, nekem vannak, főleg mióta ezekkel a mackóságokkal foglalkozom itt a blogon. Mert rájöttem, hogy egy igazi mackó bőrbe bújtatott értelem és érzelem azaz ember, akit keresek...Mert e kiéletlen vágy megélése jelentené azt a tényt, hogy nem akarnék tovább állni, mást keresni, AZ EGYETLEN MACKÓT keresni. Nem szépségideált keresek, a mackók nem is tartoznak bele hivatalosan ebbe a kategóriába.
Mr.Fullszakáll, ahogy az egyik barátom mondja vagy lehet Mr.Szőrtengernek, Mr.Bundamesternek vagy ezek összességeként Mr.Fullszakállbundatengermesternek is nevezni...Nem vékony (én sem vagyok az), nem kell, hogy kigyúrt legyen (én sem vagyok az) és nem túlzás maci/chubby (én sem vagyok az), hanem mackó...testes, zömök, akár pocakos, mert ez az igazi mackó. Tehát sorolom a macik fő ismérveit: szőr (elengedhetetlen), szakáll (elengedhetetlen) és zömök (amitől a szakállon és a szőrön kívül aztán igazán mackóssá válik az a maci)...csak azt kérem, amit én is biztosítani tudok...olyan nagy dolog ez?
Lényeg, hogy döbbenetesen erős ez az érzés bennem. Olyannyira, ha akarnék, sem tudnék harcolni ellene. És hosszú átbeszélgetett órák alatt arra is rájöttem, hogy az ilyen meghatározó érzések azért vannak, mert mutatják az irányt. Láttatják velünk a képet, ami, amikor megvalósul, a teljes boldogságot hozza el számunkra. Tehát az álmaink az iránytűk csak gyakran hiába mutatják az irányt, mégsem arra megyünk, mert lebeszélnek róla, mert hajlandóak vagyunk lebeszélni magunkat, mert ugye mások jobban tudják, hogy nekünk mi a jó...bullshit...
Van, akinek egy autó vagy kertes ház, jó állás, kutya, akármi az álma és addig csinálja a dolgokat, amíg el nem éri, tehát mindenki ezt csinálja, csak más formában!
A képek pedig magukért beszélnek...:)
A Bearcelona oldal jóvoltából láthatóak ezek a gyönyörű, tényleg meleg mackók...
Ami pedig a zenéket illeti, annyira, de annyira szívemből szól a Quart két cikke a The Prodigy, illetve a U2 új albumáról, hogy külön szót nem igényel. A The Prodigy nagy-nagy csalódás, egyedül a Take Me To The Hospital tetszik róla, a U2 esetében viszont (bár nem vagyok fanatikus rajongójuk) elmondható az, ami filmben a Kaméleonról: sokkal jobban sikerült és egyértelműen emlékezni fogok 2009- ből olyan számokra tőlűk, mint például a No Line On The Horizon, a Magnificent, a Moment Of Surrender vagy a Fez...
Bejegyzések
