Hátfájósan

Ismét eluralkodott rajtam egy kellemesnek a legkevésbé sem mondható hátfájás. Elég egy tüsszentés, egy kézmosáshoz hajolás és máris megvan a baj. Az izomzat összeugrik, mintha kést szúrnának a hátamba, és csak a merev, fájdalmat mindenképpen elkerülő mozdulatok maradnak. Miután a hagyományos orvoslásban sosem találtam a teljes, minden részletre kiterjedő válaszokat, ismét Rüediger Dahlke – A betegség, mint szimbólum című könyvével egészítettem ki a képet, mert hosszú évek tapasztalata, hogy minden gyógymód csak akkor hatásos nálam, ha a lelki okokat is megvizsgálom...

Sokan mondogatják a környezetemben manapság, hogy túlzásba viszem az aggodalmaskodást a jövőmmel kapcsolatban, hogy az élettel szembeni „alázatosságnak”, a másokra való 101%- os odafigyelésnek is megvan a határa a 100%- nál. Ha az ember túllép ezen a határvonalon és önmaga felé nincs legalább ekkora odafigyeléssel, ilyen tünetekben manifesztálódik.
Mi is fáj nekem most? Fejet hajtani, meghajolni…elgondolkodtató a környezet véleménye, a könyv gondolatai -miszerint ilyen esetekben rákényszerítjük magunkat arra, hogy végre önmagunkkal, a saját belső vágyainkkal is jobban törődjünk- és maga, a fájdalommal járó mozdulatsor szimbolikája.
Szóval mi a végkonklúzió? Izomlazítóval kenegetés és egy kicsit kevesebb hajlongás mások előtt (plusz egy kevés pránanadi).