Nehéz visszatalálni a blogoláshoz a karácsonyi ünnep túláradóan édes illatából, kikelni az ágyból és leülni a gép elé, miután a tévé ennyire elkényeztetett jobbnál jobb, csöpögős, romantikus, családi filmekkel. A bejgli, a zserbó lassan elfogy és nagyon nehéz elfogadni, hogy a kulcslyukon keresztül visszakúszik az életembe a szürke hétköznapok egyhangú váltakozása...Ilyenkor büntetlenül lehet semmit tenni, mert a világ nagyobb százaléka teszi ugyanezt. A maximalizmusom elcsitul és nem hallani tőle, hogy semmirekellő vagyok, mert mások is azok. A nagy gyerekek, mint én is átadják magukat a felhőtlen szórakozásnak és egy kis odafigyeléssel kizárható az ablakon minden gond. Azoknak, akik valaha is feltették a kérdést, hogy miért nem lehet örökké karácsony, valószínűleg hasonlóan szeretetteljes ünnepekben lehet részük, mint amit én is évről évre megélek.
És valóban...a kérdés tényleg ez. Vajon miért nem tudjuk megtartani ezt a hangulatot? Miért felejtjük el, hogy csak évente egyszer kerüljön előtérbe (remélhetőleg) mindenkiből? Hiszen adott ez az érzés, és akár egy csettintéssel előhozható bárkiből december hónapban.
Jó volna valahogy legalább egy keveset megtartani ebből a hangulatból és így viszonyulni az élethez a következő időkben. Az én év végi felismerésem ez. Háromszázadik bejegyzésnek éppen megteszi.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése