Rengeteg kérdés...

Azaz igazság, hogy az elmúlt két hétben furcsaságok tömkelege történik, ami a barátság, barátkozás, haverság, haverkodást területét illeti. Olyan helyeken, ahol az ember azt hiszi, hogy régre visszanyúló, őszinte baráti szálak kötik össze az embereket változás áll be negatív irányban, máshol, teljesen ismeretlen oldalon pedig barátkozásra szólítják fel az embert.
Mindkettő hátterében a régen várt érzelmi változás állhat, legalábbis erre gondolok. Ha minden belőlem indul ki és rajtam múlik, akkor természetes, hogy ezeket a fordulatokat én vonzottam magamhoz, csak nem tudom, hogy miért?!
Vajon a régi kapcsolatokat ebben az új helyzetben újra kell értékelni és hagyni, hogy megmérettessen? Azért van, hogy kiderüljön melyik barátság őszinte és melyik tartozik abba a kategóriába, amiben már csak erőltetésről van szó? Vajon hol van a határa az emberi tűrőképességnek és az elfogadásnak? Ha a barátom valaki, akkor olyan dolgokon is túl kell tudni lépni, ahol megalázzák az embert, és azt mondják rá, hogy fogalma sincsen az igazi barátságról? Mindezt úgy, hogy az egész környezetből csak attól az embertől érkezik ez a visszajelzés, aki ezt nem először állítja és hiába változtam a visszajelzések hatására -ahogy az erőmből futotta-, soha nem volt elég?
A teljes elfogadás, és a másik féllel szembeni kimondatlan kérdések önmagunk felé fordítása -mivel tudom, hogy minden másról gondolt elmélet rólam szól-, miért vált ki a másik félből még hevesebb, az őszinteségbe vetett bizalom megrendülését bizonyító kiborulást? Vagy az egészet az okozza, hogy vita alkalmával ezeket a kimondatlan kérdéseket nem lenne már szabad visszamondani? De mit csináljon az ember, ha azt kapja meg a másiktól, hogy ő mindent megtett, míg én semmit? Ilyenkor csak a túlzott, a jelen példából következtetve önmagam ellen fordított „elfogadásból” fakadó érzet sérti a lelkivilágomat, hogy azért a másik fél sem figyelt oda teljesen? Miért nem elég, ha az ember finoman jelzi csak, hogy valamiből túl sok nehezedik a vállára? Miért kell néha kategorikusan kijelenteni, ha valami nem tetszik? Hagyni kell a dolgokat a maguk rendjében működni és hinni, hogy a másik megbékél és tudja, ha a barátság igazi, akkor ez az érzés sosem múlhat el és minden akadályt legyőzhet?

Nem tudom a helyes megoldást, mint ahogy arra a kérdésre sem, hogy ebben a nagy változásban, szerelemben miért érkeznek teljesen ismeretlen emberektől érdeklődő kérdések a hogylétem, hogylétünk felől? Miért akar minden ismeretlen most találkozni velem, velünk, együtt, külön- külön? A barátságok vajon így kezdődnek? Vagy féltve az új helyzetet, az engem körülvevő szerelmet okom van tartani attól, hogy külső szemlélőknek sokkal érdekesebb egy párkapcsolatban élő ember, mint egy szingli? Miért olyan fura számomra ez a kitüntetett figyelem most, amikor ez az érzés rám/ránk talált és idáig miért nem volt külön-külön a személyünk erre a figyelemre érdemes?
Itt a blog, hónapok óta írjuk mindketten, mégis most lettek az „írások érdekesek”, a „személyünk különleges”? Hol voltak az érdeklődő tekintetek addig, amíg bejelentettük a blogon a boldogságunkat? Szimpatikusak lettünk? Mindez a jóindulatból és a gyermeki kíváncsiságból fakad? Van érdek nélküli ismerkedés és barátság? Vagy a párkapcsolatban élő emberek kihívást jelentenek? Őszinte az a kijelentés, hogy most csak „barátkozni” akarnak? Vagy az „ördög nem alszik” alapon jó, ha az ember szeme és füle nyitva van? A pozitív és a negatív hozzáállás harcol ilyenkor? Ahelyett, hogy nyitott szívvel közelítene az ember, inkább meginog és félti azt a helyzetet, ami körülveszi? Azt az embert, aki sosem az övé, csak szabad döntési lehetőségét kihasználva választja azt, hogy a másik mellett óhajt megöregedni. Ha a szerelem őszinte, a kapcsolat őszinte és a két fél tiszta szívéből azt érzi, hogy egymásnak van teremtve, kell egyáltalán valamitől félniük? A külső hatások persze nem elkerülhetőek, és a kisördög, aki nem alszik, azért mondja a magáét, mert igazat szól vagy ezek a szavak csak a belső félelemből fakadnak? Az igazi lelki fejlődés az, ha ezeken túl tudunk lépni és nyitott szívvel, inkább a pozitív oldalát nézve a dolgoknak tekintünk a többi emberre, a környezetünkre, az egész világra, és a minket ért hatásokból is inkább megpróbáljuk meglátni a jót vagy legalább az értelmét? Nem tudom a válaszokat, ezért ez a rengeteg kérdés...