Egyedüllét és hála

Megtanultam egyedül lenni. Kerestem, találtam, de az nem az volt, amit kerestem, mert nem azt éltem, ami vagyok, így megléptem, amit meg kellett léptem a saját érdekemben. Megtaláltam és ebben az állapotban megéltem, ami vagyok és naivan azt hittem, hogy örökké fog tartani. De véget ért; csak az maradt meg, amivé váltam, majd megint kerestem. Megszenvedtem, amit meg kellett, bontogattam a szárnyaim, és rátaláltam arra, amit kerestem. Naivan azt hittem, hogy örökké fog tartani. Repültem egy keveset, de ismét elmúlt; földön jártam, újra szenvedtem és kerestem, de nem találtam, de nem találtam, de nem találtam.
Csak a keresés maradt, mert még mindig naiv vagyok, és hiszem, hogy egyszer rátalálok arra, amit keresek. A keresés pedig tudást szült arról, hogy mit keresek; a repülést. Ennek tudatában pedig már nem fáj egyedül lenni. Sőt, ha nem lennék egyedül, nem tanultam volna meg újra szárnyalni. Önismeretet tanulok rajta keresztül.
Annyi ember él kapcsolatban, de mégis magányosan. Annyi ember dönt félelemből a kényszer mellett, mert azt hiszik, elhiszik, hogy annál, ami van nem lesz jobb soha. És szenvednek. Ha már túlcsordul, mást keresnek, aki egy kicsivel jobb, mint ami most van. Ha megtalálják nem eresztik, még akkor sem, ha újra kényszerré változik; aztán újra szenvednek…én így nem akarok…
Bár egyelőre semmi bizonyítékom nincs arról, hogy igaz, amiket itt összehordok, mégis azt mondom, hogy megéri egyedül maradni egy időre. Ha másra nem is jó ez a visszavonulás, arra biztos, hogy megismerjük önmagunkat. Ha hadakozunk ellene, előbb vagy utóbb úgyis rákényszerülünk…

Elrugaszkodtam máshonnan, más szikláról, mert hittem, hogy abban az ismeretlenben is meglelem, amit keresek. De a zuhanásban nem találtam semmit csak a szárnyaimat. Így aztán nem maradt tényleg semmim, csak azaz átkozott gyermeki naivitás, ami még mindig életben tart. Azt mondják, hogy ideje a földön járnom. Hogyan járjak? Én nem járni, hanem repülni akarok; én repülök. Nem maradt semmim, csak a szárnyaim és azt kérik, hogy ne használjam? Hálás vagyok értük; hálás minden pillanatért, hogy tanít: hálás a hideg utáni melegért, a szürkeség utáni színekért, a sötétség utáni napfényért, a kilégzés utáni belégzésért; hálás vagyok minden apró pozitív történésért; hálás a kedvességért és jó szóért, minden érintésért; hálás a bátorságért és a hitért; hálás a repülésért, ami tanít...

Ha nem lennék egyedül, ha nem hagytam volna, hogy mindig minden szükségtelen elmúljon mellőlem nem jöttem volna rá arra, hogy repülni is tudok; repülni sem tudnék, sem hinni, sem hálás lenni; és arra sem jöttem volna rá, hogy az embernek egyetlen tulajdona van: a szárnyai…