Nyűgösködés

Nem tudom, hogy hova tűnt a jókedvem. Az elmúlt napok tele voltak lelkesedéssel, hittel, reménnyel, most mégis rám ült valami szomorúság és türelmetlenség. Azt már megtanultam, hogy a dualitások világában ez csak annyit tesz, hogy a vágyott dolgok ellenpontján helyezkedem el, ami nem jelenti azt, hogy nincs realitása a másik oldalon álló jó dolgoknak. Ez kell ahhoz, hogy rálássunk úgy igazán, hogy mit is akarunk. És minél inkább szorít valami rossz érzés, az csak azt jelöli, hogy a nagy energiák áramlásának áll ellen, blokkolja magár az ember.

Nem tudom, biztos vártam valami történést. Valami változást, hiszen azokat a dolgokat most megtettem a változások érdekében, ami az erőmből futotta. Lehet, hogy a változtatni akarásban tényleg van valami kényszeredettség, ami ellenállást szül a változás megérkezésével szemben. Azt mondják az okos könyvek, hogy a megkönnyebbülés a lényeg minden helyzetben. Nézzük csak meg a gyógyszerek hatásmechanizmusát: megkönnyebbülés okoznak, miután beszedtük őket. És én el is hiszem, hogy segít, ha könnyebbséget hozó gondolatokat keresek, mert megtapasztaltam a pozitív hozadékot, de vannak olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz ezt kivitelezni. Van, amikor annyira ködös minden, van, amikor csak a tényeket tudom nézni, ami elrettent magamtól és azt mondatja velem, hogy bolond vagyok…
A vasárnap délutáni találkozó a barátaimmal is csak elbizonytalanított. Mindenki annyira benne élt abban, amiben lennie kell, mindenki átlagos dolgokról beszélt, munkáról, arról, hogy utálják, a küzdelmekről, ami az élet része és én egyre kellemetlenebbül éreztem magam azért, hogy elszállt, világmegváltó gondolatokban élem a mindennapjaimat. Elgondolkodtam, hogy vajon normális vagyok- e, amikor az a „normális”, ahogy a többi ember él?! Elgondolkodtam, hogy lehet- e létjogosultsága azoknak a vágyaknak, amik kéretlenül vezetnek az irányukba, amikor illeszkedni kell a társadalmi elvárásokhoz.
Biztos én vagyok a bolond, de nem tudok másképp viselkedni, érezni. Nem tudom, azt mondani, hogy mostantól majd úgy cselekszem, ahogy azt elvárják tőlem. Már nem. Túl régóta megyek valahova, amiről még azt sem tudom, hogy hol van. És ezért tartom magam bolondnak, mert hova is megyek?! Miért gondolom, hogy majd én különb életet teremtek magamnak? Miért gondolom, hogy én tudom, hogy nekem mi a jó, amikor ebben a világban nem ez a „természetes”?Nem tudok semmit, ilyenkor nem. Ilyenkor össze vagyok zavarodva és az igazi nehézséget az adja, hogy nem kaptam idáig visszajelzést az élet részéről, hogy jó- e az, amit csinálok. Csak megyek, de nincs egy útjelző tábla, amire az lenne ráírva, hogy „jó úton haladsz, erre menj tovább”. Kitartok, mert képek jelennek meg a fejemben a lehetséges életemről, amik annyira szépek, hogy az orromnál fogva vezethetnek, de negyedik éve teszem ezt és csak belül látni már túl kevés…viszont feladni sem tudom, úgyhogy meg vagyok lőve. Megyek, aztán majd lesz valami. Megyek, mert mennem kell.

Egyszer Anyu azt mondta, hogy az élet szenvedés és én erre csak azt tudtam mondani neki, hogy ha így van, ha nincs remény és lehetőség a boldog életre, akkor nincs értelme élni. Akkor mindek születtem meg? Azért, hogy szenvedjek? Köszönöm, ezt inkább nem kérem. Erre a gondolatra aztán meglepő módon nem tudott mit válaszolni, úgyhogy inkább bolond módjára baktatok előre.