Csak azért zavaros ez az egész (azért zavarodik meg mindenki), mert mindeközben pedig vágynak, megkívánnak és szeretni is tudnak. Csak ezek nem feltétlenül azok a kapcsolatok, és nagybetűs szerelmek, amikre valójában vágynak. Csak belelátják, vagyis kivetítik a vágyaikat a másikra...
Hogy miért vagyok egyedül négy éve? Mert azt az embert keresem, aki mellett nem fog érdekelni más, aki mellett nem akarok majd másokat ÚGY megnézni és megkívánni. Azt hiszem, hogy van ilyen, és lelki szemeimmel láttam már ködös képeket róla.
Hogy miért nem vonzottam be? Mert ehhez meg kell érni...ahhoz kell megérni, hogy elhiggyük, hogy a legjobbat érdemeljük és főleg, hogy meg is kaphatjuk; hogy amiket érzünk a szívünkben vagy képként látunk a fejünkben, azok a válaszok a kérdésekre...ez egy fejlődési folyamat, amiben mindig tanulunk. Most is tanulok magamról…”
Vajon ez most felelősségtudat vagy önámítás? Öntudat vagy önbecsapás? Tisztelet vagy tisztességtelenség? Őszinteség vagy hazugság? Vajon véletlen, hogy az emberben mérhetetlenül erős hajtóerő születik meg egy bizonyos irányban? Tényleg lehet hinni, hogy a boldogság mindig abba az irányba vezet, ott van, ahová érezzük, hogy mennünk kell? Vagy ez csak félrevezet és csak elméletgyártás? Védekezés? Félelem a sérülésektől? Biztonsági játék? Annyira keressük a boldogságot, hogy nem vesszük észre, amikor rátalálunk? Ezáltal elmegyünk dolgok mellett? Vagy ha elmehetünk mellettük, akkor valóban AZOK a lehetőségek voltak? Nem tudom…annyira jó volna okosnak lenni ehhez…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése