Nem az én életem!

A héten nálam rendelt Doktor Addison. Az Amerikában karácsony előtt levetített utolsó részt sikerült (kellett) megnéznem most. Mivel a véletlenekben nem hiszek, éppen a megfelelő időben érkezett egy újabb mondat, ami a fejlődésemhez szükséges gondolatokat fűzte tovább. Számomra minden engem körülvevő dolog szolgálhat tanulsággal, akár egy mások által rissz-rossznak tartott sorozatban elhangzó gondolat is. Csak az a fontos, hogy felismerjük-e a minket körülvevő, mindenhonnan érkező jeleket.

Nem akarok túlzottan spoilerezni a sorozatból, de muszáj pár mondat erejéig, mivel így lesz érthető ez az egész bejegyzés. Döntse el mindenki maga, hogy elovassa- e a következő pár mondatot, tehát aki nem látta még a második évadot és érdekli, az ugorjon lejjebb…MOST!

Egy fiatalkorú lány páciens úgy szerzi meg az orvosi egyetemre való pénzt, hogy kurvának áll. A rész egyik vezérfonala ez és a morális vita közte és a dokinő között. Vajon helyes utat választott- e a lány? Dr.Montgomery szerint nem és ezt a véleményt képviseli a rész végéig, majd rájön: az ő élete nem az én életem.

SPOILER VÉGE…

Az engem foglalkoztató gondolatra -mivel évek óta ezoterikus tanok és könyvek segítségét veszem igénybe a megértéshez, mert máshol nem találtam válaszokat- az epizód végén találtam rá. Kell-e, lehet-e felelősséget vállalni más életéért és boldogságáért. Ha azaz ember szimplán csak egy ismerős, kolléga, haver, barát, család, szerelem. Mintegy visszaigazolásként újabb adalékot kaptam az epizódban elhangzottaktól. Valószínűleg tényleg nem! Mindenki a saját életét éli, egyedi életúttal és vágyakkal. Mindenki a saját boldogságáért felel. Azt elvárni, hogy mások adják meg nekünk, nem vezet semmi jóra, csak feszültséget és kényszert szül az emberekben. Viszont, ha sikerül megélni önmagunkban -hiszen csak mi tudjuk, hogy mi a jó számunkra-, akkor a másik fél is ezt érzi, látja és kapja meg tőlünk. Az érzelmi kötelékek szorossága az ismerőstől a szerelemig egyre szorosabb, a felelősségvállalás terhe mások boldogságáért viszont fordított irányú. Mégis olykor mindenki életét meg akarjuk oldani, jobbá akarjuk tenni és rosszul érezzük magunkat, ha ez nem sikerül. Nem is fog soha, mert senki más életét nem élhetjük, csak a sajátunkat. Sőt, még a párkapcsolatban sem vehetem a vállamra a másik fél boldogságát és boldogulását az életben. Csak egyszerűen a társa lehetek, aki akkor tud „jó” társ lenni, ha önmaga érzi jól magát a bőrében. Mert, ha valami miatt boldogtalanok vagyunk, az kiül az arcunkra, durván befolyásolja a hangulatunkat és ezt a csomagot adjuk ajándékba a munkából fáradtan hazaérő társunknak. És mivel nem vagyunk ennek tudatában, tőle várjuk el, hogy majd felvidít. Ha ő is hasonló hangulatban lép be az ajtón, ő is egyértelműen tőlünk várja a feloldozást, hiszen számukra viszont mi vagyunk a „megmentők” a nehéz nap után. Ilyenkor pedig két szerencsecsomag ül le a vacsorához és azt kérdezgetik önmaguktól: „vajon mi lehet a baj, mit csinálok rosszul, miért nem szeret már úgy, mint régen”? Még akkor is ezt gondoljuk, ha semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak elfelejtettünk attól az apró ténytől boldognak lenni, hogy egyáltalán van valaki, aki hazajön hozzánk…

Hogy hogyan lehet az ember önmagától boldog? Nem tudom, mert mindenkinek magának kell megtalálnia ezeket a kapaszkodókat. Én már csak attól is boldog tudok lenni, hogy tudom, ez is, mint minden, csak rajtam múlik. Az is segít, ha nem veszem annyira véresen komolyan az engem körülvevő dolgokat. Én mit szeretnék, én mitől érezném csak egy kicsit jobban magam? Ezek a kérdések önmagamhoz. A tudat pedig, hogy ezzel az „önző” viselkedéssel többet adhatok a környezetemnek, mint a rajtam uralkodó keserűséggel, már megkönnyebbülést okoz.

Persze rengeteg dimenziója van az itt leírt elméletnek. Legalább annyi, amennyi ember van a földön, de mégis jólesik azt gondolnom, hogy a boldogságom csak rajtam múlik. És ettől boldog vagyok…