Böjt, avagy megszeretni a csoffadt almákat

Böjt időszak van/lesz (nem tudom, mert nem kenyerem követni a bigott dogmákat). Csak azt veszem észre, hogy a barátaim közül egyre többen fordulnak (most vagy úgy általában) a lemondás, önmegtartóztatás eme formájához. És elgondolkodtam. Egyrészt a magam szempontjából, másrészt megfigyelve azt, hogy vajon miért van szüksége egyre több embernek a „valamiről való lemondás” spirituálisan fejlesztő állapotához.

Természetesen a böjt bármilyen formája segíti a szervezet öntisztító mechanizmusát, hiszen mondjuk egy lé böjtnél -mikor semmilyen szilárd táplálékot nem vesz magához az ember- önkéntelenül is kiürülnek a káros anyagok a szervezetből (nem mindig szép formában). Szimplán a megtisztulási vágyról van szó, amit a szervezetünk igényként éreztet velünk, vagy az egész mögött az van, hogy azt hisszük, hogy túlzásba viszünk dolgokat és rákényszerítjük magunkat a lemondás egy ilyen fajtájára? Esetleg valami pluszt akarunk megismeri magunkból ezen keresztül?

Persze nem minden ember kerül kapcsolatba ezzel a formájával, de aki mégis, annak ezáltal gyorsított eljárású, különleges spirituális tanfolyamban van része? Ahol zanzásított változatban, gyorstalpalón megtanul lemondani, értékelni akár egy csoffadt almát (köszönet a szóösszetétel tulajdonosának)? Az ilyen úgymond gyorstalpalónak nevezhető intenzív önoktatásnak a lényege tehát a mai világban, hogy „hirtelen” megtaníttassuk magunkkal a lemondást és általa megkapjuk ennek leglényegesebb velejáróját az elengedni tudást? Hogy mivel minden múlandó az életben oda tudjuk fordulni magunkhoz és felismerjük, hogy egyetlen tulajdonunk van, az pedig saját magunk? Hogy a sok magunkra aggatott dolog elhagyása közben rá tudjunk csodálkozni egy „szimpla” napfelkeltére is akár? Vagy tudjunk úgy igazán vágyni arra a csoffadt almára, mert annak kétes íze is csodálatosabb lenne, mint most, amikor csak vizet ihatok?

Időről időre mindenki kapcsolatba kerül a lemondás fogalmával kivétel nélkül, még akkor is, ha tudatosan nem veszi észre. Hiszen elmúlnak dolgok az életünkből, múlik itt minden. Napok, hetek, hónapok, évek, évszakok; szerelmek, barátságok, olykor családi kötelékek; lányból nő lesz, fiúból férfi, elmúlik a szépségünk is és még megannyi dolog az életünkből. De mindegyik megtanít valami fontos dologra önmagunkkal kapcsolatban. Mert minden lemondást a kiteljesedés egy másik formája követ, ahol új tapasztalatokat szerezhetünk, majd újra lemondunk, majd újra kiteljesedünk, amíg el nem múlunk ebből az életből, hogy átlényegüljünk mássá, hogy aztán...

Tehát mindnyájan böjtölünk egész életünkben, csak nem ennek nevezzük. Akik a lemondásnak konkrétan a böjt formáját is kipróbálták mind azt mondták, hogy csodálatos testi és lelki élmény. És én hiszek nekik!

Barátnőm megkérdezte múlt héten, hogy mivel most ő is böjtölni készül, vele tartanék-e valamilyen formában. És akkor leesett a papírtantusz, majd azt válaszoltam neki: „én most már nem akarok lemondani semmiről, hiszen az elmúlt 4 évem erről szólt”. Minden elmúlt, amire a jelenlegi énemnek nem volt szüksége: az akkori kialakított, beton biztosnak tűnő élet, szerelem, munkahely, autó, pénz, csillogás, ruhák, szórakozni járás és a többi...viszont ezáltal megtanultam sok dolgot, például rácsodálkozni egy napfelkeltére vagy vágyakozni egy csoffadt almára...

És akkor, abban a levelezésben megérkezett a felmentő válasz is: „akkor neked most már a böjtről kell lemondani”. És a körforgás így lesz teljes, hiszen mindig mindenki lemond valamiről a teljesség reményében...